Westend 1.rész

A rövid idő, amit még a szüleimnél töltöttem egy hosszú, számomra évtizedeknek megfelelő időszaknak tűnt. Anya a folyamatos óvaintéseivel, miszerint Budapest nagyváros, nem kéne talán elmennem, mennyi rossz dolog történik ott és a Tények, Híradó csak arról adnak tudósítást mennyi baleset és késelés fordul elő. Persze, ez nem mintha nem lenne egyértelmű, több ember, nagyobb skálán a bűnözés, de egyvalamit elfelejt mindig, itt falun is történhetnek borzalmas dolgok - és történt is. Az egész egy sima emberöléssel kezdődött, aztán kiderült, hogy egy sorozatgyilkost köröznek a mi kis putri, tehénszaros falunkban. A nyomozás sikeres volt, tényleg itt húzta meg magát a szemétláda, de ettől függetlenül, mintha ez kitörlődne minden falusi agyában - és nem azért, mert két mozdulatra elegendő munkát végeznek, gondolok itt a hurkatöltésre, még véletlenül sem nézem őket túlságosan balgának -, mert eléggé szűklátókörrel rendelkezünk. Mindenestre, ha nincs húsvéti locsolkodás, vagy szaloncukros karácsony, akkor erről szó sem esik - mindig Budapest a veszélyes város, a falu pedig halál biztonságos. Igazából az sem zavar, hogy minden lépésünkről tud a szomszéd Boriska néni, de kicsit már fullasztó egy olyan környezetben élni, ahol ünnepnapokkor emlékezés folyik az elhunyt áldozatoknak, meg amikor Boriska néni a kora reggeli újságért lépdesve kifele, - ami az ajtója elé lett hajítva, hogy ne legyen megerőltető a séta -, hallgatózik ha van valahol a szomszédságában balhé. Soha semmi sincs titokként kezelve, mert nincs rá lehetőség, hogy rejtegesd, meg legyél egy friss, városi lány, aki éppencsak másnap készül beköltözni a faluba, ne aggódj, mindenki tudni fogja ki vagy - a neved sem fontos igazából, az élettörténeted már megírták az öregasszonyok.

Sóhajtva teszem le a reggeli újságot az étkezőasztalra, könyökölök fel rá és szememből kifújom elszabadult frufrumat. Egy cikket olvasok, amiben éppen valami hírességet interjúvolnak, láthatóan begyakorolt vigyorral a képén feszít az énekesnő. Mennyire teli lehet a hócipője a sok idióta, kíváncsi riportertől, talán ezért sem vágyódom arra, hogy hatalmas szupersztárként tengessem mindennapjaimat, szaros eurókkal a kádamban. Vagy dollárokkal.

- Szivem, a csirkéket meg kéne etetni, megcsinálnád? Nekem apádnak kell segítenem, a töltéssel - anya sietve szeli át a konyhát, mancsára száradt vérrel mit sem törődve felkap egy nagy tálat a konyhapultról, majd aztán robog is kifele a hátsórészhez. A cikket azonnal otthagyom, hiszen amúgyis untam már magam, plusz a sertés kivégzésében és annak utómunkálataiban, az istenért sem vennék részt. Állatvédő vagyok, noha ezt anyáék sokszor figyelmenkívül hagyják.

Hátra megyek az ólhoz, az mellé kikészített szemestakarmányból egy tálka segítségevel kimerek egy keveset a kukoricából, majd kinyitva az ól ajtaját sietek be közéjük, ügyelve a biztonságukra és arra, hogy nehogy kiszökjön egy. A kis csibék már pipiznek is felém, így nem váratom meg őket, markomban a szemes kukoricát már szórom is le a földre. A kis pippencsek befalják azonnal, így minden gond nélkül hagyom el küldetésem helyszínét, majd anyáékhoz megyek.

- Csibék meg csirkék, meg tyúkok megetetve, ti hogy álltok? - nem megyek be, dől a hússzag a kis helyiségből, másrészt szinte minden tiszta vér, utálom ilyenkor ezt a kis házat.

- Jól, már csak ezeket kell megcsinálnunk, és készen vagyunk - apu válaszol, anyu éppen arra ügyel, hogy ne szakadjon ki a bél, a belétöltött darált hústól.

- Mondanám, hogy segítek, de kit áltassunk...

- Na ja, az lenne már a fura, ha még be is mernél ide jönni - röhögött apa, nem figyelve az adagolásra és ezért a bél ki is szakad, anya bosszankodva szisszen fel.

- Bocsi - kérek elnézést, mindezek ellenére, anya inkább aput lövi le fejben. A maximalista anyukákkal nem mindig könnyű, ugye, apu? Mintha meghallotta volna a gondolt kérdésem, sóhajtozva intett fejével. Nevetve hagytam ott őket, a bicómat kerestem elő a garázsból, majd felülve rá a kisház elé tekerek. - Elmentem Noémihez!

- Ne maradj sokáig!

Noémi egy kedves lány amúgy jó napjaikor, viszont van mikor ő is elveszti a gyeplőt - ilyenkor kissé magábafordul. Ilyenkor mindig igyekszem neki segíteni, de sokszor inkább a magány kell neki a kerttel ám rengeteg virágokkal körbevett otthonában, aminek a hangulata amúgy baromi jó, de már a növények gondozása kevésbé. Noémit a kertben találom meg, ahogy öntözi az anyja féltett virágágyásait, közben szalmakalapot hord a fején, két copfba kötve tarkóig érő rövid haját.

- Mi ez, A farm ahol élünk?

- Vicces vagy Rebi, te pedig az Árva angyal főszereplője? - cinikus, magas hanglejtésével vág vissza, na meg egy helytálló válasszal. Röhögve a kapunak támasztom a bicóm, majd az alacsony, fehér, itt-ott kopott kerítésre támaszkodok alkarjaimmal.

- Huan Migel egy jó pasi, azt azért szögezzük le, csokigolyó.

- Inkább csak mert szőke és kékszemű - forgatja meg szemeit, majd megtörli homlokát kicsit feljebb csúsztatva fején a kalapot. - Megfulladok, anya meg akar ölni!

- Szerintem már napszúrást is kaptál - kontrázok rá, mire helyeslően bólogat. - Inkább bent segítenél, tényleg rohadt meleg van már.

- Ja, pedig mennyi is az idő?

- Elmúlt már dél, bőven... - a közeli kínaiból vett, 500 forintos, pillangós "arany" karórámra pillantok válasz közben.

- Na jó, menjünk egy kört, kifulladtam - teszi le a kannát a helyére, ám előtte jól leöblíti lábait a kanna segítségével. Bemegy, gyorsan szól az anyjának, hogy mindjárt jön virágokhoz, csak ellopom egy kis időre, majd felpattan ahogy van a biciklire, mezítláb, aztán megyünk egy nagyobbacska kört a falu körül, közben beszélgetünk.

- Tényleg el fogsz menni, mármint Budapesten fogsz lakni? - kikerül egy kátyút közben.

- Aha, tutira. Nem akarok már itt maradni, túlságosan is tehénszarosnak érzem magam - viccelem el a témát, de neki nincs ilyen jó kedve. Bizonyára szomorú, amiért én felköltözöm, őt pedig itt hagyom, de nem bírom már ezt az egész helyet elviselni, hiába imádom a gyümölcsöket zabálni a fáról, vagy biciklizni Noémivel, de ennyi a boldogságforrásom - és ez már kezd unalmas megszokássá válni. - Jövőre te is feljössz, ha minden jól megy...

- Igen, de itt maradok nélküled, nem tudom mit kezdek majd magammal, hiszen eddig te motiváltál sokszor mindenre - nem bántó a hangnem, inkább szomorkás amit megértek, de be kell látnia neki is, nem ebből áll a világ. Nem lehetünk még mindig gyerekek, már foglalkoznunk kell a jövőnkkel, s ha nem is tudja hol kezdje, csak legyen bátor és merjen lépni - viszont ezt nem merem már a szemébe mondani. Ahogy ismerem a vérmérsékletét, bizonyára megharagudna és igazságtalanságnak érezné, hogy miért mondok ilyeneket. Tulajdonképpen nem csak Noémi, de mindenki más a faluban ellenzi a költözésem, maroknyi ember áll ki mellettem, de szerintem már ők is besavanyodtak és ősi falulakosokként, már elhunytak.

- Majd jössz utánam, és ott tényleg önmagunk lehetünk. Amúgyis, szerintem egy ideig lakótárssal kell éljek majd, kitapasztalom milyen aztán ha okés, akkor beszervezlek magam mellé.

- Te hülye, csak legyen meg a szemeszterre a pénzem, és követlek, nem menekülsz előlem, de addig is, aki lemarad az egy buzi! - teker is el mellettem, még a szalmakalpja is majd leesik a fejéről. Követem, s mint mindig, én vagyok a buzi.